– Honnan jött a könyvírás ötlete?
– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer könyvet fogok írni. Minden a Tiszanána/Dinnyéshát nevű Facebook csoportban kezdődött! Ahogy a neve is mutatja, a nánaiak régi fotóikat mutatják meg a tagok számára, vagy éppen felidézik a múltat. Én is csatlakoztam ehhez, felidéztem a gyerekkori emlékeimet és több bejegyzést is írtam, amit nagyon kedvelt a többi csoporttag. Ahogy gyűltek a történetek, az fogalmazódott meg a fejemben, hogy maradandóvá kellene tenni. Az önkormányzat segítségével mindezt ki is tudtam adni e könyvben.
„A múzeumok bemutatják a korabeli eszközöket, a néprajzosok az eszközök használatát, én pedig megpróbálom bemutatni a mindennapi élet és a közösségi munkák hangulatát.” – Berényi László, szerző
– Milyen történeteket lehet olvasni benne?
– Alapvetően a gyermekkori visszaemlékezéseimet írom le, de nagyon sokat mesélt édesanyám is az ő gyerekkoráról és fiatalságáról. Az 1940-es évek második felében költözött a családom Tiszanánára, a szüleim Jánosiról (Sarud és Kömlő közötti uradalom volt – a szerk.) települtek át. Gyerekkoromtól kedve egészen 18 éves koromig itt éltem, majd Budapestre jöttem, azóta is itt élek. Ám az ottani élet és az ott történt események, mesék mindig is elevenen éltek bennem. Emlékszem, édesanyám mellett ültem, és amíg ő kukoricát fosztott, én csak hallgattam a történeteit. Például itt hallottam először a futballról gyerekként, amikor a rádióban a híres 6:3-as meccs közvetítését hallgattuk. A foci annyira megtetszett, hogy utána mindig átjártam a helyi borbélyhoz sportlapokat olvasni. Emellett az anyai nagyanyám és nagyapám által elmesélteket is felelevenítettem, így azokról is lehet olvasni. A helyi legendákat is idesorolnám, amiket gyerekként meséltek nekem, ezek közül sok kötődik a Tiszához is. Sajnos, minden történet nem fért a könyvbe, de tervezek második kiadást is. A történetek mellett úgy gondoltam, hogy érdemes lenne bemutatni a helyi tájszólást is és a helyi mondásokat, amiből akadt bőven.
– A tájszólást hogyan adja vissza a könyvében?
– Ezeket a történeteket az ott használatos kifejezésekkel és hanglejtésekkel írtam meg. Ezt olvasva először talán kicsit nehézkes lehet megérteni, de éppen ezért egy segédletet is mellékeltem a végére. Heves megyére például az ë hang gyakori használata jellemző, valamint a hasonulásokat is egyedien használják. Emellett pedig a területre és a településre jellemző szólásokat és mondásokat is összegyűjtöttem. Persze, én se emlékszem mindenre vagy én sem tudok mindent, de összevetettem Heves megye nyelvtani gyűjtését az általam megfogalmazottakkal és minden passzolt!
– Mi várható a második kiadásban?
– Azok a történetek, amik az elsőbe nem fértek bele, emellett több családi történetet is bele fogok szőni, helyileg pedig inkább a Tisza-mentére fognak koncentrálódni a történetek, ezért is fogja a Tisza menti vadvirágok címet viselni. Ebben például arról is szó lesz, hogy a rokonságom egy része hogyan vészelte át a második világháborút az Óhalászi-szigeten, vagy éppen milyen volt a Hevesvezekényen kondásként dolgozó nagyapámnál eltölteni a szünidő egy részét. A teljes könyv még nem állt össze, de nagyon remélem, hogy a nyár folyamán már kézbe lehet venni.
– Ma is gyakran tölti a szabadidejét Tiszanánán?
– Mivel nincs autóm és az egykori családi házunkat is eladtuk, így sajnos nem tudok mindig ott lenni. A bátyám Sarudon él, hozzá rendszeresen le szoktam menni és akkor mindig meglátogatom a szeretett szülőfalumat is.
A Nánai vadvirágok a tiszanánai Fekete István Könyvtárban érhető el, már csak korlátozott példányszámban. A szerző tervezi, hogy hamarosan egy e-könyvet is elkészít belőle.
Előzetes a második kötetből:
Óhalászon
Édesanyámék a háború idején laktak Óhalászon. Elmondása szerint, a régi falu a patkó alakú holtág Sarud felőli ívén terült el, ők a püspökségi uradalom épületeinek egyikében laktak a “dombon”, az intézői lakban. Az, és az erdészház két külön létesített mesterséges dombon volt. A domb lehet a mai sziget. A dombokon lévő harmadik épületben pedig csendőrpihehő volt.
1944 nyarán vagy két tucat német katona érkezett Óhalászra. A vezetőjük, akit édesanyámék oficérként emlegettek, édesanyáméknál szállásolta el magát, a katonák szétszéledtek a cserőközi szigeten. Ők sátrakban laktak, az uradalomnak kellett ellátni őket élelemmel. Addig voltak ott, amíg Tiszafüred felől fel nem erősödött az ágyúdörgés.
Az uradalom nem a falut építette újjá az 1876-os nagy árvíz után, hanem a gazdálkodáshoz szükséges épületeket, a cselédházat. Volt néhány ház, ami az árvíz után lakható maradt, az uradalom dolgozóival az egykori gazdájuk is visszaköltözött.
Sajnos, semmi hiteles forrást nem találtam Óhalász nagy árvíz utáni állapotáról. A település lakóit az 1876-os nagy árvíz után Magyarádpusztára költöztették, ahol Újlőrincfalva néven új falut hoztak létre a számukra. Most hogy írom, már nincs élő szemtanú, akit ismernék. Az unokatestvéreim, akik ott voltak pár éves gyerekként, alig emlékeznek valamire.
„Óhalász azonban továbbra is a Szatmári Püspökség birtoka volt, a Jánosi uradalomhoz tartozott. Az árvíz után is folytattak ott gazdasági tevékenységet, s az uradalom dolgozói ott is laktak. Abban az időben főleg az állattartás volt a fő, de az árvizek ellenére a vadállomány is számottevő volt az ártéri erdőkben, a cserőközi szigeten. Akinek saját földje volt ott, az átjárt Lőrincfalváról művelni. Híres volt az ott termesztett kukorica és dinnye, kiváló volt a termőföld, elsősorban az áradásoknak köszönhetően.” (Forrás: Tisza–Tarna-Rima mente öröksége)
A nagyszüleim mindkét oldalról hosszú időt töltöttek Jánosiban. Édesanyám, édesapám ott ismerték meg egymást, már gyerekkorukban. A háború elején Juhász nagyapámat béresgazdaként Óhalászra vezényelték, hogy tegye rendbe az ott rosszul menő dolgokat. Ami szerinte nem volt nehéz, dolgos, hozzáértő emberek laktak ott, csak a megfelelő irányításra volt szükség. Vele költözött a családja is. Szinte az egész nyarat ott töltötték az unokák is, minden évben.
Sajnos az unokák idősebbjei is 6-7 évesek voltak a háború végén, említésre méltó emlékeik nem is lehetnek. Más pedig nincs már, akit kérdezhetnék.
Az Óhalászon történtekről édesanyámtól és Juhász nagymamámtól hallottam néhány, többnyire szűkszavúan elmondott történetet, s nagy meglepetésemre valakitől, egy horgászat során. Az illető ismerősnek talált, s végigmondatta velem a sarudi-hídvégi rokonságot, míg meg nem találta a megfelelő rokont.