Ismerd meg a gátat, ami az elsők között szabályozta a Tiszát

A Tiszántúl első jelentős ármentesítési munkájaként az akkori Heves- és Külső-Szolnok vármegyék tiszai bal parti részén – a mai Mirhó-gyolcsi öblözetet a Tiszától elzáró – Mirhó-gát 1754. évi első megépítését tartjuk számon.

A „híres-hírhedt” Mirhó-fok közel egy kilométer szélességű medrén a Tisza vizét csapolta meg az áradások idején; előbb egy Kunhegyeshez közel eső, kb. 50 km²-es mocsarat, majd egy kiterjedt láp- és mocsárvilágot, a Nagy-Sárrétet táplálta lassan áramló vízzel, melyet végül a Mirhó-torok vezetett a Hortobágy-Berettyó medrébe. A fokok, tavak és a lápos-mocsaras mélyedések egymással szoros kapcsolatban álló vízi rendszert alkottak. A Tisza meg-megismétlődő áradásai tartották működésben ezt a kusza hálózatot, a rét- és legelőöntözés természetes módját. Ez az állapot a rétgazdálkodásnak, a rideg állattartásnak és a halászatnak kedvezett, de a magasabban fekvő halmokon már megkezdődött a szántóföldek és a szőlőskertek térhódítása. A 18. század közepén az egymást követő nagy árvizek gazdasági következményeként az érdekelt nagykunsági városok és falvak lakói közös munkával elzárták a határföldjeiket elárasztó Mirhó-fokot.

A gát azonban csak ideig-óráig volt képes ellenállni a tiszai árvizeknek: az 1760-as években újjá kellett építeni. Báró Orczy Lőrinc (1718-1789) taskonyi földbirtokos – a Tisza-szabályozás későbbi királyi biztosa – 1767-ben továbberősíttette a gátat. Orczy neve talán az irodalomtörténetből is ismert, hiszen Mária Terézia uralkodásának idején kialakult nemesi költészet egyik kiválósága volt. Az érdekek eltérő voltára utal az is, hogy 1776-ban elbontották a gátat, s csak 1787-ben építtette újjá a „Hatkunság” (Kisújszállás, Karcag, Túrkeve, Kunmadaras, Kunszentmárton és Kunhegyes).

Körlevelükben hangsúlyozzák, hogy miért halaszthatatlan a Mirhó-gát megépítése: „…mivel Szalók és Taksony (sic!) között lévő Mirhó nevezetű fokon, minden esztendőben árvíz idején kiönteni szokott a Tisza vize, földjeinket annyira elfoglalja, hogy sem ekével, sem kaszával nem élhetjük, de ami nagyobb baj, hogy barmainkkal sem járathatjuk…”

A Mirhó-gát megépítését elsősorban a nagykunsági birtokosok szorgalmazták, akikhez a környék érintett községei is csatlakoztak. A gát gazdasági haszna mindenekelőtt úgy jelentkezett, hogy a korábbi rétgazdálkodás helyébe olyan állattartó gazdaságot juttatott a nagyhatárú mezővárosokba, amely lehetővé tette, hogy az itt élők berendezkedhessenek a saját szükségleteken túlmenő, hatékony mezőgazdasági árutermelésre. A gát megépítésével hatalmas területek váltak szabaddá – részben a szántóföldi művelés, részben a legeltető állattartás számára. Ennek azért volt igen nagy jelentősége, mert a korábbi vízjárta szűk határok között már nem lehetett nagyszámú állatállományt tartani, s más vidéken igencsak drágán lehetett legelőket bérelni. Mindez egy idő után már gátolta a mezővárosok gazdasági fejlődését.

A közel 1400 m hosszú, 4 m magas és 40 m talpszélességű gát egészen 1876-ig védte a mintegy 500 km²kiterjedésű ármentesített területet a tiszai árhullámok ellen. Fennállásának 200. évfordulóján, 1987. október 9-10-én Kisújszálláson, emlékülésen elevenítették föl a védőgát történetét, s a tanácskozás résztvevői – Tóth Albert főiskolai tanár vezetésével – az Abádszalók felé vezető út jobb oldalán emlékkövet állítottak a ma már csak úttöltésként használt gát egyik pontján. Az alaktalan kő csiszolt felületére az egykori vízi világot ábrázoló térkép domborművét faragta alkotója Györfi Sándor, Kossuth-díjas karcagi szobrászművész, s egy kőbe illesztett bronz érme emlékezteti az arra járót a bicentenáriumi rendezvényre.

A Mirhó-gát a Tisza szabályozásáig igen nagy szerepet töltött be a Nagykunság-vidék tiszai áradásoktól való megvédésével. Megépítését méltán tekinthetjük Európa legnagyobb tájátalakító vízkormányzási művelete – a Tisza-szabályozás – első lépésének. Méltó arra, hogy a Helyi Értéktárba bekerült.