Cikkünk az I love Tisza-tó magazinunk 2020 nyári lapszámában jelent meg.
Aki a Tisza-tóra érkezik, annak bizonyára megemlíti valaki azt az érdekességet, hogy a tó közepén valamikor egy falu állt az Óhalászi-szigeten. Ez a sokszor csak néhány lelket számláló falu csendesen, a Tisza mellett élte dolgos mindennapjait. A helybeliek együtt léteztek a folyóval, ami néha elmosta szeretett lakhelyüket. Tiszahalászt nem a tározó építésekor árasztották el vízzel, mint ahogy az például Erdélyben is történt, hanem száz évvel ezelőtt sodorta el a Tisza árja, és az ott élő embereket Hartl Ede telepítette át a mai Újlőrincfalva területére. A történetet kezdjük az elején!
Egyik alkalommal egy helyi, egykor túravezetőként dolgozó barátom megemlítette, hogy az Óhalászi-sziget több érdekességet is rejt, mint amit lehet róla tudni. Ő itt nőtt fel, ismeri a tó minden szegletét, növényét, állatát. – El tudnál vinni a sziget egykori településének a helyére? – kérdeztem. – El, de készülj arra, hogy nem lesz egy sétamenet oda bejutni! – felelte. Nem rettentem meg ettől, hiszen hajtott a kíváncsiság és a történelem szeretete, majd egy nap elrajtolt csónakunk a tiszaszőlősi kikötőből.
Kellemes nyári délután volt, a motorcsónak menetszele hűsítette a bőrünket és a felröppenő madarak nevét már a nyolcéves lánya, Flóra is szinte kívülről fújta. Az Aranyosi-sziget felé vettük az irányt, majd az V.számú öblítőcsatornán át, onnan jobbra fordulva a Kozma-fokig haladtunk. Itt szintén jobbra tértünk és a part mellett végighaladva elértük az Óhalászi-szigetet.
A mindenki által jól ismert kilátónál kötöttünk ki. Innen gyönyörű panoráma nyílik a tóra. Ha követjük a mellette futó ösvényt, akkor eljutunk az egykori temetőhöz. Egy 1848-as kőből készült emlék fogad bennünket, tetején egy kovácsoltvas kereszttel, egy zászlóval és a sziget történetéről szóló tájékoztató táblával. Az 1848-ban állított kőkereszt talán az egyetlen dolog, ami megmaradt Tiszahalászból. Ezen 1989-ben végezték el az első rehabilitációt, amikor az akkori Füzesabonyi Állami Gazdaság és a Középtiszai Vízügyi Igazgatóság munkatársai a temetői kereszt alapzatát helyreállították és ráhelyezték azt a vaskeresztet, aminek sikerült dacolnia a természettel.
Ha itt belátnánk a föld alá, akkor nem találnánk sok sírt, hiszen évszázadokon keresztül nem itt volt az első temető. Ez csak a második, amit két évtizedig használtak, ugyanis a szabadságharc idején betelt a korábbi, ezért ebben az időszakban a halásziaknak ezt a problémát meg kellett oldaniuk. Emberük volt rá, hiszen az akkor 459 fős falu lakosa közül csupán 26-an feleltek meg a nemzetőri kritériumoknak, akiknek ezen a tavaszon a szántással és a vetéssel kellett foglalkozniuk, így végül Tiszahalászt nem sorolták zászlóaljba. Körülárkolták az új temetőt és 1848-ban felállították a ma is látható talapzatot -ami Szőllősi Mihály nevéhez fűződik-, de a hivatalos felszentelése és keresztállítása csak 1849-re halasztódott. Ide bárki könnyedén eljuthat, el sem lehet tévedni. Ám, akinek nincs jó helyismerete a környéken, az kérje tapasztalt túravezető segítségét az egykori településhez való bejutáshoz!
Újra csónakba ültünk, majd továbbrobogtunk a titokzatos falu egykori helyére. A nádas legvékonyabb falát kerestük, hogy kiköthessünk. A víz színe fekete volt, de meglepő módon mégis tiszta. Ennek az az oka, hogy egy morotva terül el itt, ami összeköttetésben van ugyan a többi vízfelülettel, de nincs nagy öblítettsége és szélvédett, így nem kavarodik fel a lerohadt növényi részek miatt. Nehezen, de megtaláltuk a bevezető utat és miután kikötöttük csónakunkat egy fához, megkezdődött az igazi láptúra.
Akármerre néztünk, mindent benőtt a gyalog- vagy más néven ámorakác, ami nem őshonos fajta. Ebből nem lehetett látni egyet sem 1261-ben, amikor először említésre került a IV. Béla király által kiadott oklevél szövegében Tiszahalász „Halaz in Chereukuz”-ként. Árpádkori múltjáról nem sokat tudni, csak az elbeszélések alapján sejthetjük, miket rejtett a föld, hiszen a területén sosem volt szervezett régészeti feltárás. A tározó építése során érkeztek szolnoki muzeológusok ide, hogy az eddig feltáratlan területet kutassák, mielőtt végleg elárasztja a víz, de csupán a településtől távolabb kerültek elő leletanyagok. Visszaemlékezések szerint, hajdanán egy templom állt Tiszahalász nyugati részén: a Kenderföld dűlőnél, ahonnan a szántások alkalmával sokszor bukkantak cserépdarabokra, lándzsahegyekre és ismeretlen érctárgyakra, de ezeket a lakosok értéktelennek ítéltek meg. A Tisza, a XIX. századi szabályozása előtt teljesen más arcot adott az Alföldnek, mint amit ma láthatunk, hiszen a folyó rendszeresen kilépett a medréből és igen erős volt a meanderező tevékenysége, ami a folyómeder folyamatos mozgását, változását eredményezte. Egyes feljegyzések szint az Alföldön jelentős erdők voltak, ugyanakkor a nagyobbik felét mégis sík, ligetes sztyeppe jellemezte.
Utunk során különösen ügyelnünk kellett arra, hogy ne lépjünk sárba. Valószínűleg így járkáltak egykoron a tiszahalásziak is, bár ők bizonyára hozzászoktak ehhez, hiszen halászfaluként élték mindennapjaikat és a Tisza által képzett mocsarak szinte sose száradtak ki. Tiszahalász kezdetben szolgáltató falu volt, azaz az államalapítástól kezdve egészen a tatárjárásig látta el az államapparátust élelmiszerrel, nevéhez híven hallal. A település pecsétjén két hal is megjelenik, sőt mi több, Újlőrincfalváén is. Ezen kívül mindkettőn megtalálható még egy heraldikai egyszarvú, egy csillag és egy halászó kas is, amit már 1697-ben is használtak.
Ahogy egyre beljebb haladtunk a sűrű, bozótos erdőben a szúnyogokat hessegetve magunkról, vaddisznótúrásokra figyeltünk fel. Tapssal és hanggal jeleztük nekik közeledésünket, de szerencsére nem találkoztunk velük. A halásziak is foglalkoztak állattartással. Földműveléssel kevésbé, hiszen az áradó Tisza gyakran elmosta a szántóföldjüket, amelyen inkább nád és sás nőtt ki, a búza helyett. A XIX. századra olyan nagy jelentőségű volt a település állattartása, hogy Juhász Lajos egykori igazgató-tanító azt írta róluk, hogy a környékbéli városok forgalma meg sem indult addig, míg a tiszahalásziak be nem értek eladó jószágaikkal. Nagyon dicsérte őket, és ha szükséges volt a vérfrissítés, lóháton akár Nagyváradra is elmentek értük.
Hamarosan megérkeztünk arra a területre, ahol egykor a falu állott. Ijesztő volt belegondolni, hogy 1876-ban a tomboló víz miként forgatta fel teljesen az itt élők életét. A Tiszán és mellékvizein az 1700-as évek második felében kezdődtek meg a gátépítések és a lecsapolások, amelyek később teljesen átrendezték a látképet. Az 1830-as árvíz ráirányította a kormányzat figyelmét a Tisza völgyére és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy rendezni kell a helyzetet. Elindultak a felmérési munkálatok, de azok kivitelezését az 1843-as ’44-es és ’45-ös hatalmas árvizek súlyos károkozása után kezdték meg. 1876-ban ismét jött egy nagy árhullám, ami a már megkezdett szabályozás miatt sokkal magasabbra emelte a vízszintet, amit a korban csúcsdöntőnek neveztek. Több gátat is átszakított a megindult folyam.
A Tiszahalászon élők életébe a taskonyi védőgát átszakadása hozott fordulatot 1876. március 24-én. Ekkor 415-en lakták, területe pedig 8700 hold volt. Amikor a megyei küldöttség szemlére indult, csupán három házat talált épségben. A tiszahalásziaknak a környéken élők nyújtottak segítséget, és az elöljárók elképesztően lesújtva találtak rájuk, hiszen nincstelenné váltak: se élelmiszerük, se pénzük, se ingóságuk nem volt. Ekkor már nyilvánvaló lett, hogy Tiszahalász nem maradhat a helyén, amit Kubik Endre, Heves megye főmérnöke fogalmazott meg szakvéleményében. Még ebben az évben ősszel, a vármegye közgyűlése letiltotta az árvíz által összedőlt faluban a helyreállítási munkálatokat és a megkezdődtek a tárgyalások a szatmári püspökséggel, hogy a felső-magyarodi pusztát adják át a földönfutóvá vált lakók számára, ami működött is volna. A megyei hatóság az áttelepítésről megkérdezte a halásziak véleményét is, akik közül 79 család válaszolt igennel, míg 8 nem akart új helyre költözni. Ezt több évi huzavona követte, majd 1877-ben az a döntés született, hogy az új faluhelyet három év alatt építsék fel és a régi falut, azaz a beltelkeket és a megmaradt három épületet az 1879-es év végéig bontsák el és adják át az uradalomnak. Volt, aki nem akarta továbbra sem elhagyni Tiszahalászt, viszont 1879-ben erőszakkal kitelepítették őket.
A kitelepítés történetében még megjelenik két fontos alak: Harth Ede és Schlauch Lőrinc. Az előbbi, azaz Hartl Ede építész volt, uradalmi bérlő, „a Tisza árvízi hajósa”, aki az 1876 és 1879 évi pusztító tiszai árvizek idején, saját javai pusztulásával nem foglalkozva, életét nem kímélve sietett Tiszahalász bajba jutott lakosságának megmentésére. A fenyegető veszélyt azzal tudta elhárítani, hogy a vizet a gátak átvágásával saját földjeire irányította, ahol nem voltak települések. Segítette a családok kitelepítését, élelemhez, ruhához, fedélhez juttatta őket, majd ugyancsak saját költségén jelentős mértékben részt vállalt az elpusztult falvak újjáépítésében. A vészhelyzet elhárításán túl védőtöltések és csatornák építésével is igyekezett a tiszai áradások pusztító erejét megfékezni, és a falu pusztulása után segítette a tiszahalásziak életének újrakezdését. Hartl Edét önfeláldozásáért, emberbaráti segítségnyújtásáért 1880-ban Ferenc József Magyarország nemeseinek sorába emelte és a Nyárádi előnév használatának jogával tüntette ki. A tiszahalásziak mégsem róla nevezték el az új falujukat, hanem Schlauch Lőrincről, mert az ő birtokán kaptak helyet. Először Lőrincfalvának nevezték az új falujukat, majd amikor értesültek arról, hogy ilyen nevű már létezik, Újlőrincfalvának keresztelték át, a régi településüket pedig Óhalászinak kezdték el hívni.
És mit találtunk mi, az erdő közepén? Elmondom a nagy titkot: semmi olyan kézzelfoghatót, amit az itt élők hagytak maguk után. Később, ezen a területen egy erdészet működött, akik két kutat és két épületet hagytak az utókor számára.
Mindkettő igen romos állapotban van és megtalálni nagyon-nagyon nehéz. Talán magamtól vissza se tudnék találni. Egy dolog viszont nagyon érdekes volt: az egyik épület pecsétes téglái ott hevernek az erdő közepén, amelyeken az SP felirat látható. Az erdőt átlengi a titokzatosság és az az érzés, hogy a természet mennyire erősebb az embernél és hiába akarnánk legyőzni, nem tudjuk. Tiszahalász majdnem Atlantisz sorsára jutott. A hely aurája még a mai napig őrzi az emlékeket. Újlőrincfalván, a könyvtárban pedig egy kisebb kiállítás tekinthető meg Tiszahalászról.
Visszasétáltunk a csónakunkig és kieveztünk az Óhalász melletti vízre. Mivel sokat időztünk a szigeten, a nap már kezdet a horizont alá bukni, így sietősre vettük. A láptúra kalandja miatt vidám hangulatban tértünk vissza a kikötőbe, miközben a kérészek násztáncot jártak mellettünk.
Cikkünk Fejes Lőrinc és Szuromi Rita Falu az ártéren című könyve alapján készült, amelyet Újlőrincfalva polgármesterétől, Zsebe Zsolttól kaptunk.