A XX. század folyamán virágzott az abádi és a szalóki szőlőtermesztés, de az egykori szőlőskert egységes építészeti arculatának csupán néhány darabja maradt meg. Sok épületet lebontottak, a szőlőt kiszántották és az 1990-es évek elejére erősen leromlott az állapotuk. A szalóki szőlőskert – ami jelenleg szintén zártkert – Abádszalók településmagjához közel esik, onnan igazán könnyen meg lehet közelíteni. Abádszalók egyébként két település: Abád és Szalók összeolvadásából keletkezett 1896-ban.
A szőlőskert eredetének két története is van. Az egyik az 1848/49-es szabadságharchoz köthető, míg a másik 1877 körül eredezteti. A szabadságharc során a terület tulajdonosának, Silling bárónak a felesége parcelláztatta fel és adta el azért, hogy a család megélhetését biztosítsa: „A [bárót] Szapáry Istvánnal együtt hurcolták el Haynau emberei, ha igaz. És a felesége a család érdekében kényszerült eladni, fölparcellázni. […] A legkisebb lehetett 800 négyszögöl és 1 kaszteri hold is volt. A másik szőlő a Bánomszőlő, Abádi szőlőnek nevezik. A vasúton ideát az egy külön rész, a szalóki határ gróf Nemesé volt. Az akkori Magyarország területén 99 tanyája, pusztája volt, a századikat azért nem vette meg, mert akkor magánhadsereget kellett volna neki tartani.” – áll a korabeli iratokban. A paraszti emlékezet úgy emlékszik rá: „[…] Ha ezt visszaforgatnánk az 1800-as évekre, példa rá ez az 1877-es kunyhó, tehát én így az öreg, idősebb emberektül tudom, az ezernyolcszázas években alakult ez ki… Ez szántó volt, és ezt eladta valami báró, állítólag Orczy, már nem tudom és úgy vették meg parasztemberek. Ezt az öregektül hallottam. Az anyámtul, a nagybátyjámtul, mert nagyapámnak is volt egy darab itten” – mondta a 70 éves Faragó János 1989-ben.
A szőlős biztonságot adott az itt élő embereknek. Az 1919-es nagy tiszai árvíz az alacsony gát miatt az egész települést fenyegette, és a falu ide menekült, ezekben a házakban húzták meg magukat néhány napig, míg levonult az árhullám.
Élet a szőlősben
A szőlőskert közepén futó út két oldalán fekszenek a kicsi, mindössze 3,5 m x 2,7 m vagy 5 x 3,8 m alapterületű kunyhók, amelyekhez dikó vagy kisebb méretű ágy tartozott, ezen kívül faasztal, kisszék és tőke (ami ülőalkalmatosságnak is szolgált). Ezeket elsősorban a munkaeszközök tárolására és a napközbeni tartózkodásra használták. A tulajdonosok többsége huzamosabb ideig nem élt ezekben a házakban, amelyekben se fűtés, se kályha nem volt, de Bánomszőlőben a kunyhók mellett egy-két lakóház is állt.
Mivel a szőlőskert közel feküdt a belterülethez, ezért a tulajdonosok rendszerint hazajártak ebédelni, de ha nem mentek haza, akkor szabadtűzön főztek, általában lebbencslevest, öreglebbencset (helyi nevén: handabakárét), krumplilevest, paprikás krumplit, esetleg csirke- vagy birkapörköltet. Volt olyan is, hogy a szomszédok összeültek és együtt főztek, ettek. A szőlőbeli munkák végzése gyakran ürügyet jelentett – különösen az idősebb férfiak számára – a komákkal, szomszédokkal való beszélgetésre és kötetlen időtöltésre…
A házak rendszerint vályogból épültek, de volt olyan is, amelyet vesszőből fontak és sárral tapasztottak. Tetejére nádat vagy cserepet tettek. Mindegyik az 1800-as évek második felében épült. Az építési évet akkortájt nemcsak a lakóházakra, hanem ezekre a kunyhókra is rávésték: 1877-es és 1894-es évszámot is találni rajtuk. Faluk kívül-belül fehérre volt meszelve és a későbbi felújítások során, betonalapra rakták őket újra, cserépre cserélték az egykori nádtetőt vagy kis tornácot építettek hozzá.
Szőlőfajták
A szőlők mellett természetesen voltak gyümölcsfák is, amiket az 1800-as években ültettek el. A szőlők jellemzően igénytelen fajtájúak voltak, nem a mai, nemesített fajtákhoz tartoztak. Volt itt Othelló, Oportó és Delavári, Kövidinka és Burgundi is. Jobb minőségű szőlőnek tartották az Olaszrizlinget, a Zala gyöngyét és az Irsai Olivért, amit szintén termesztettek itt, de csemegeszőlő is megtalálható volt. 1990-ben az egyik tulajdonos úgy nyilatkozott, hogy 120 éves olaszrizlingjei vannak. Természetesen a szüret óriási összejövetelt jelentett, és ahogyan az egyik tulajdonos fogalmazott az 1900-as évek elején: „azt az embert nem becsülték, aki kunyhójánál nem muzsikált a cigány”. Az elkészült bor eladásra is került, de mindig úgy próbálták kiszámolni, hogy szürettől-szüretig maradjon belőle és egy bort nem ivó embernek is jusson legfeljebb napi fél liter.
Ha szeretne további érdekességeket olvasni az abádszalóki szőlőkről és kunyhókról, akkor a Tisza-tó környéki települések könyvtáraiból vagy akár a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtárból is kikölcsönözheti a Szőlő- és gyümölcskultúra a szalóki szőlőskertben című könyvet, ami alapján az írásunk is készült.