Az árvízszabályozások előtt a szeszélyes Zádor-ér látta el vízzel a térség mocsarait. A térségben a közlekedés biztosítása állandó nehézségeket jelentett, ezért 1804-ben Karcag elöljárói a vízfolyáson keresztül a régi töltés helyett olyan állandó kőhíd felállítását látták szükségesnek amely az év minden szakában lehetővé teszi az átjárást.
Az úgynevezett Zádor-híd alapkövét 1806. november 27-én rakták le, és 1809-ben már át is adták a forgalomnak. Az eredetileg kilenclyukú híd az 1833-ban elkészült hortobágyi kőhídhoz is mintaként szolgált. Az elkészült Zádor-híd húsz évig viselte a vizek ostromát, de az 1830-as áradásnak nem tudott ellenállni, az elsodorta két-két szélső pillérjét. A hidat később újjáépítették, mai ötlyukú formáját az újjáépítést követően nyerte el. Az állandó vizek azóta eltűntek, s a híd víz nélkül maradt. A természetvédelem alatt álló területet pár száz méteres szakaszon a Karcagi-I-es számú belvízcsatorna szeli ketté, mely a műemlék híddal párhuzamosan folyik.
A ma már műemlék Zádor-hidat és a környező, 71,5 hektáron elterülő szikes pusztát 1976-ban nyilvánították védetté. A védetté nyilvánítás célja nem csak a kultúrtörténeti értékként is jelentős híd megóvása, hanem a tájra jellemző hagyományos pásztorkodás eredeti környezetben történő bemutatása volt.
