Az interjú a 2020. tavaszi I love Tisza-tó magazinunkban jelent meg.
– A szőke tó című filmed készítése előtt is jártál a tónál?
– A Magyar Haltani Társaság minden második évben Tiszafüreden rendezi meg éves konferenciáját, ezeken halkutató előadóként általában részt veszek. Így többször is jártam a Tisza-tónál, de mindig csak nyáron és csupán egy-két napra. Tüzetesebben a film készítése közben ismertem meg.
– Mi volt célod a film elkészítésével? Milyen üzenetet hordoz a néző számára?
– Vonzódom az ember és a természet konfliktusait és az ezekre való lehetséges megoldásokat bemutató témákhoz. A Tisza-tó kettőssége ragadott meg elsőként: amilyen vad és zegzugos a táj, olyannyira az ember szabályoz benne szinte mindent, hiszen egy alig negyven éve létező mesterséges tóról van szó, amely mégis az egyik legszilajabb folyónk vizét fogadja be. Ezen kívül engem is meglepett, hogy magáról a Tisza-tóról eleddig még nem készítettek “egész estés” természetfilmet, tehát legfőbb ideje volt.
– A film elkészültét követően hogyan érezted, sikerült mindazt megmutatnod a tóról, amit szerettél volna?
– Egy ilyen filmet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Éppen azért is lett a tervezett 52 perces film helyett pontosan kétszer ilyen hosszú a végső filmanyag, mert semmit sem szerettem volna kihagyni az egyes évszakok sajátosságaiból, annyi tája és annyi különféle arca van a Tisza-tónak. Hiányérzetem nincs, de azért a télből egy picit több is juthatott volna. Például nem vehettem részt jégtúrán és nem járhattam be gyalogosan a tó télire havas pusztasággá váló medencéit, mert nem volt olyan erős a tavalyi tél, és sajnos idén januárban és februárban sem volt rá lehetőség.
– Másfél éven keresztül testközelből láthattad a tó élővilágát. Mi volt számodra a legfelemelőbb és a legelszomorítóbb pillanat ezek közül?
– Sok felemelő pillanatban volt részem. Csak kiragadva említenék néhányat ezek közül:
- Amikor a pontyívás kellős közepébe csöppentünk, és sikerült is az egészről tetemes mennyiségű drónos, kameracsapdás és csónakból készített felvételt is csinálni, pont a születésnapomon.
- Amikor láttam, hogy a kócsagok milyen bravúros halászfogásokat mutatnak be húsz centire a kamerámtól.
- Amikor megtaláltam a kihelyezett kamerámat egy vizelettócsa közepén és kiderült, hogy az arra járó nyuszt úgy jelölte meg, hogy pont jó felöl közelített, és az egész remekül látszik.
- Amikor arra ébredtem a szállásomként szolgáló úszó kunyhóban, hogy a jégmadár a kunyhót kikötő kötélre ült, a hód pedig ott úszik el az ablak alatt.
A legelszomorítóbb pillanat kétségkívül az egymilliárdnyi busaivadék látványa volt a hallépcsőben. Ezen inváziós faj szaporodásáról eddig csak szórványos hírek érkeztek, az első országosan tömeges szaporodására 2019-ben került sor, és ez megfelelően baljós jel az egész Tisza, vagy akár az ország összes vizének szempontjából.
– Hogyan látod, a tónál melyek a legveszélyeztetettebb fajok? És mit tehetünk értük?
– Úgy láttam, a tó élővilága az ország egyéb tájaihoz mérten erősen védve van, zavartalansága jól biztosított. Ami ritka faj él benne, az azért, mert az élőhely nem száz százalékosan megfelelő számára, ilyen például a lápi póc, amiből talán van a tóban, talán nincs, állandó állományáról senki sem tud. A stabilan jelenlévő védett fajoknak megfelelő és biztonságos az élőhely, és tulajdonképpen sokkal kevesebb veszélyes tevékenység fenyegeti, mint a természetes élőhelyeket, hiszen maga a tó mesterséges, beállított hasznosítású vízügyi létesítmény, stabil üzemrenddel és állandó körülményekkel. Az inváziós fajok az embernél itt sokkal erősebben veszélyeztetik az őshonos élővilágot. Ez az arány nem mindenhol ilyen.
– Tavaly óta arról szólnak a hírek, hogy a Tisza elképesztően szennyezett. A film elkészítése során találkoztál ezzel a jelenséggel?
– Ma már gyakorlatilag számítani lehet rá, hogy mikor jönnek a szeméthalmok lefelé (minden áradáskor). Külön forgatási napokat szenteltünk ennek. Érdemes hozzátenni, hogy ez nagyrészt fizikai, szilárd hulladék, ettől a víz nem lesz kémiai értelemben szennyezett, hacsak a mikroműanyagot nem vesszük annak. Tehát ennek a hulladéknak legfőképpen „esztétikai” hátrányai vannak azon túl, hogy az állatok rendszeresen belegabalyodnak, esetenként bele is fulladnak a műanyag eszközökbe. Sajnos, amíg keleti-északkeleti szomszédainknál nem lesz rendezve a hulladékkezelés helyzete, addig ez a szemétmennyiség gyorsabban fog megújulni, mint a mi államunk és civil önkénteseink együttes szemétszedő ereje győzné.
– Mi a legkárosabb emberi tevékenység, amivel a legjobban ártunk Tisza-tónak? Hogyan tehetünk ez ellen? Szerinted az egyszerű turista mit tehet a környezete megóvásáért?
– Ha az ipari tevékenységet is ideszámítjuk, akkor a folyó vízgyűjtőjén létesített cianidos aranybányászat a legkárosabb tevékenység. Ha csak a lakossági vagy turistatevékenységet vesszük alapul, akkor az a legkárosabb, amikor az ember azt hiszi, hogy csak az övé a víz. Rendkívül káros például a vegyszeres szúnyogirtás. A száguldozó motorcsónakosok is hatalmas károkat okoznak tavasszal és nyáron a halikrákban és a belőlük kikelt, még mozgásképtelen, növényekre tapadó zsenge halivadékokban. Bár itt még nem számottevő, de ha növekszik a látogatottság, akkor a fürdőzők bőréről leázott napolaj is igen szennyező lehet. A turista maga akkor teheti a legtöbbet a Tisza-tóért, ha mindig észben tartja, hogy ő itt a természet vendége, és ekként is viselkedik. Ha nem zajong, nem száguld, nem szemetel, azzal már rengeteget tesz a maga részéről, és ezt a tó maga is meghálálja.
