Az írást Abádszalók Város Önkormányzata jelentette meg a 2020. tavaszi megjelenésű I love Tisza-tó magazinunkban.
Önismeretünkhöz nagyon fontos pillér, hogy keressünk úgynevezett jeleket, útjelzőket múltunk és jelenünk tárgyakhoz vagy személyekhez kötődően. Az útjelzők szinte mindennap kínálnak számunkra felismerésre, felkutatásra valókat. Múltunk megismerése kapcsán egy kiváló, gyermekeknek szánt könyvet említenénk meg itt, mégpedig az 1984-ben magánkiadásban megjelent Turai Kálmán: Libahajó című könyvét. Elsődlegesen a Tisza-tóhoz közeli Abádszalók, Tiszaderzs, Kunhegyes településeket érintő tényekkel bővíthetjük ismereteinket, hiszen az írónak kötődése van ezekhez a településekhez.
A vízpartra, a füzesek, csalitosok, holtágak vidékére viszi az olvasót az író. Turai Kálmán könyve, a Libahajó egy úgynevezett mozaik-építkezésű regény, mely bemutatja a főhőst: a tiszai tájat, valamint a tájban otthon lévő fiúcskát, Csóri-Víg Janit, aki nem kevesebb, mint az élet alkonyán járó öreg Ősze halászember barátságával büszkélkedhet.
A kiválóan megrajzolt hősök emléke mély és kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban. Köszönhető ez annak, hogy a regényben az ember és a táj őszinte, szoros barátságban él együtt, ami mára már példaértékű ebben a rohanó világban. Az egész történet olyannyira igaz, valós, hogy kétség sem merülhet fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy a szereplők nem valós hús-vér figurák. Ez nemcsak egy régmúlt utáni vágyódás, hanem a megélt élmény valódi és reális bemutatása. Igazi és hű történetszemlélettel ábrázolja a falu népének életét. Turai kiválóan látta ezeknek az embereknek az életét, sorsát. Aki így tudja bemutatni, ennyire belülről tudja látni és láttatni a gyermekeket, a parasztok életét, lelkivilágát, annak köztük élő embernek kell lenni.
Erkölcsi tanulságok sokasága, a környék szeretete, az idősek iránti tisztelet, a közösség megbecsülése, melyet kiolvashat magának kicsi és nagy a történetekből. A paraszti észjárás, a leleményes, furfangos-tréfás gondolkodásmód klasszikusokat: Mórát, Mikszáthot juttatja eszünkbe. “Magyar táj, magyar ecsettel” tárul elénk. Ezt a célt szolgálja az író a szereplők i-ző nyelvjárással való beszédeltetése.
A történetek valódiak, máig legendákat zeng a hatalmas harcsa, melynek történetére az idősek még emlékeznek.
Turai Kálmán: Libahajó (részlet)
“Sirály szállott a vízre. Hófehér szárnyai ragyogtak, villogtak az ébredő nap bíborában. Játszott. Éles szeme figyelte ugyan a fodrokat, amelyeket a reggeli szellő varrt a Tisza uszályára, mégis inkább a fényt, a rája zuhogó sugárözönt, könnyű szárnyainak pompás játékát élvezte… A nap, mint győzelmes király szórta a fényt, az aranyat. Bíborfoltot vetett a part szaggatott, rongyos palástjára; arannyal verte ki a sás finoman hajló kardpengéit s a gyékény barna buzogányát. Ragyogó selyemmel cserélte fel a füzes bolyhos hajnali köntösét. A kopott halászkunyhóval sem volt szűkmarkú. Időtől megviselt, rozzant hátát annyira megrakta olvasztott arannyal, hogy az szinte görnyedt bele. Az odvas, vén fűzfa lehajló ágait hintának használta, játszott a kunyhó fölött. Majd azután leugrott eléje, és addig ráncigálta, cibálta a molyrágta kucsmát öreg Ősze fején, amíg az meg nem unta, s kezefejével tarkójára lökte a keshedt báránybőrt.
– Jó idő lesz máma! – szalajtotta végig a szemét vízen, parton, a mosolygó reggelen.
…Bütykös ujjai közt pergette a nagy, kerítőháló szemeit. Rendezgette, fejte, sorjázta. Annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette a három gyereket, akik lassan odalopóztak a háta mögé. Össze-összevillantották ragyogó szemüket, örültek, észrevétlenül sikerült a ravaszság. “A három híres” – ahogy öreg Ősze szokta őket emlegetni. Csóri-Víg Jani, meg a két Vida-gyerek.
Csóri-Víg puttyogtatni kezdett. Az öreg felvágta a fejét, úgy fülelt. A gyerekek nem bírták tovább. Kacagásuktól megzendült a füzes, ezüst csengőket rázott a Tisza túlsó meredeke.
…A gyerekek odatelepedtek az öreg mellé. Öreg Őszét úgy vették körül a gyerekek, mint fürj fiókák az anyjukat. Tanítgatta őket, hogyan kell becsapni a potykát, megcsalni a harcsát, gilisztát keresni, horgot hajlítani gombostűből, kopoltyún fogni a halat, csendőrt kikerülni, egyszóval mindenféle huncutságra…Öreg Ősze kutatott egy kicsit az emlékezetében, azután mesélni kezdett a “csudaharcsáról”, amilyet azóta sem fogtak a Tiszában, pedig annak van ám egy pár éve!
…- Akkor még nem vót gát! – kezdte. A Tisza szabadon lószált a Berekben, a Pervát-szigeten, meg a ríten. Tavasz tájon, ha megindult, tengerré vált. Ameddig szem ellátott víz, víz! Szegíny nyulaknak vót nemulass! Felszorultak a berei hátra. Ha azután azt is nyomta a víz, egy-egy görcsös fűzfán tucatjával lógtak, míg onnan is le nem szedte űket a hullám. Akkor is így vót! Süldőlegíny vótam. Jó komások a Csóri-Víg nagyapjával. A Tisza lefelé húzódott a nagy áradás után. Ilyenkor a göbölyékben pévahordó kassal lehetett a halat fogni, annyi vót. Mink is elmentünk hárman, én meg a Csóri-Víg nagyapja, meg annak az apja. Ladikkal indultunk a Buggáttól. Húzzuk-húzzuk a ladikot. Az öreg Csóri-Víg kormányozta. Egyszer nagyot rántok a lapáton, a gúzs meg reccs, oszt elszakadt. …Nehezen haladtunk egy lapáttal. No, meg sok helyen csekíly vót a víz, horzsolta a fődet a ladik feneke. Fíltünk is, hogy kilyukad. Eccer, ahogy megyünk, meglát az öreg Csóri-Víg egy fűcfát, aminek a tövinél már kivirított egy darab mocskos-ződ főd. Nem vót az nagy darab, de meg lehetett mán állni rajta. Monggya az öreg, hogy mennyünk oda. Odacsúszunk a ladikkal. Megkötöm a ladikot a lánccal a fűzfaoldalán a hajtáshoz. Az öreg Csóri-Víg fogta a fejszít, kilíp a ladikbúl arra a kis darab mocskos-ződ fődre. Hát, Uram-teremtőm, a főd megmozdult. Az öreg nagyot ordít, oszt bele a fejszít a fődbe. Arra lett csak cifra világ! Eltűnt a főd, mozgott a víz. Az öreg Csóri-Víg elesett a vízben, de fogta ám a fejsze nyelít. Egy borzasztó nagy test csapkolódott, küszkölődött, csapta az iszapot, meg a vizet, rángatta az öreget.
– Harcsa! – ordít az öreg.
…Mán mind a hárman ott bírkóztunk vele a vízben. Szerencse, hogy ott egészen csekíly vót a víz. Még így is majdnem meggyalázott bennünket!… Olyan hullámot csapott a farkával, hogy szemünk-szánk telilett vízzel-sárral… Egyszer csak látom, hogy az öreg kotorászik a zsebében. Kihúzza a csillagos bicskáját. … Neki a halnak…félóra is beletelt, míg egészen megdöglött. Hideg vót még a víz, mégis mind a hármónkról szakadt a veríték. Mikor láttuk, hogy kinyúlt, próbáltuk belefordítani a ladikba, de hárman se bírtuk…Ahogy sekílyebb lett a víz, mind jobban-jobban kínlódtunk. Akadozott az a nagy dög. A vígín mán mindnyájan kiszálltunk a ladikbúl, toltuk, húztuk, ahogy tudtuk. Még vagy húsz ölre lehettünk a parttól, amikor gyött Varga ángyom, az öreg Szivák, meg még vagy három ember. Azok segítették aztán partra húzni harcsát, ladikot. Amikor ott feküdt az a nagy behemót állat a parton, az öreg Csóri-Víg levette a süvegét, nízte-nízte a harcsát, azután felnízett az égre. Hogy mit gondolt, mit nem gondolt, azt én nem tudhatom, de még a zsebkendőjét is elővette, törölgette a fejét, szemét, arcát. Vót azután nagy csodálkozás. Mire felvettük a száraz ruhát, a fél falu ott vót. Azt mondta az öreg Csóri-Víg:
– Nem vagdajjuk szíjjel, míg jól ki nem csudálkozza magát mindenki, mer ilyet még nem láttak a környíken!
Délutánra lett is sokadalom. Ömlött a níp. Apraja, naggya aki eleven vót. Még a félhótt is elgyött, ha nem tudott gyönni, hozták!
…Csudálta az egísz nípsíg. Vót is rajta mit csudálni! A bajusza olyan vót, mint a kötőfíkszár. A szája kitátva vót olyan nagy, mint egy köblösnek a szája. Féléves süldő meg se kottyant vóna benne. A fogai? Mintha gereben lett vóna a szájában. Alul-felül.
…- Mit csinál kend, komám ennyi hússal? – kérdezték
– Úgy gondoltam…hogy hónap estére csinálnánk egy tort. Mán, ha az Isten szerencséltetett vele, a közsíg is részesüljön belőle!
…Lefelé hajlott mán a nap, amikor minket elzavartak teknőír, edínyír, miegymásír. Éppenúgy, mint disznóölískor.
…Másnap még a környékbűl is gyöttek. …Nem hagytak bíkít! Ezerszer is el kellett mesélnem, hogy csaptuk fejbe, hogy bírkóztunk vele, hogy vert bele hármónkat a vízbe.
…Hej, nagy eset vót az!”